Ugye, mindenkinek egyértelmű, hogy 6 gyermek után nem (vagy nem csak!) a szenvedélyes szerelem, avagy a másik fél elvesztésétől való félelem az, ami ekkora kétségbeesést okoz?

Vajon mikor nem az egyént ítéli el a „tömeg”, ha egy-egy kilátástalannak tűnő (talán az is!!) helyzetből drasztikus, megmásíthatatlan megoldást választ egy anya, vagy bármelyik szülő?

Ítélkezni bizony könnyű.

Félreértés ne essék, én sem helyeslem, hogy az a debreceni hölgy megölte ikreit, s önmagát. … Csak, megértem. Hosszú időnek, sok évnek kell ám eltelnie ahhoz, hogy valakiben ekkora legyen az elkeseredés. Sok mindent kell kipróbálni, megpróbálni, megélni, kérni, elfogadni, kudarcot vallani, csalódni, mire eljut idáig az ember! Sok év fáradhatatlan küzdelme, kilátástalansága, reménytelensége…

Annak, aki ítélkezik, vajon előfordult-e már az életében – ÚGY IGAZÁN!! -, hogy a szó legszorosabb értelmében nem tud enni adni gyermekének? (Mielőtt méltatlankodik, útnak indítaná dühét, s meg nem válogatott szavait, jusson eszébe, fogalma sincs róla, miről ítélkezik!)

Jusson eszébe az is, vajon kinek a szégyene, felelőssége, hogy egy apa - egész napos munkával!!! - nem tud annyit keresni, hogy eltartsa belőle a gyermekeit? - Nem „kocsmatöltelék”, nem munkakerülő, nem szélhámos. „Csak” egy tisztes, dolgos, egészséges (még egy kis ideig, mert lassan úgyis belerokkan!) felnőtt férfi.

Kinek a szégyene, felelőssége, hogy - nagyon gyakran! - mindkét fél egész napos, becsületes, tisztességes munkája (robotja!) sem elég, hogy tisztességesen, becsületesen megéljen a család?

Vajon mikor tűnik fel a magyar társadalom vezetőinek, hogy az egyéni tragédiák mögött az „ő” felelősségük (is) áll(hat)?

Mikor ébrednek már fel, s veszik észre, hogy a „most” és a „majd” között is idő telik, amiben emberek élnek, élnének, gyermekek kérnek, kérnének enni, inni, … hogy mást ne is említsek?

Honnan tudhatnák „ők” mi az, nélkülözni? Mi az, kiszolgáltatottnak, ezzel együtt tehetetlennek lenni?

Csak azt látni, hogy akik a sorsunkról döntenek, a kétségbeesésbe hajszolnak ezreket, százezreket, mert nem akarják meglátni, észrevenni a nyilvánvalót: kizsákmányolás folyik, melynek legfőbb példáját az ország vezetői mutatják! Magyar államforma: „XXI. századi rabszolgatartó társadalom”.

Ne feledjük, olyan vezetőink vannak, akik milliókból élnek havi szinten, akik a megszorításokat azzal kezdték, hogy megemelték a saját illetményüket (amit egy munkáltató sem tesz meg ebben az országban rajtunk, adózókon kívül!) Még a „jól menő” cégeknél sem divat már a fizetésemelés, egyéb juttatásról nem is beszélve! Nem véletlen, hogy sztrájkok követik egymást napról napra, minden területen.

Vezetőink egy tollvonással elintézik maguk között ezt a problémát! Nem kérdik szabad-e, csak megteszik! Adnak. Önmaguknak. Már nem számít az sem, hogy mindezt sutyiban, fű alatt tegyék. Minden ráfér a képükre. Ha valami éppen nem a legtörvényesebbre sikeredik, uccu neki, gyorsan teremtenek legális talajt a dolognak.

Emberek! Kijelentem, hogy én, a munkáltatók egyike, nem adtam beleegyezésemet ténykedésükhöz, legfőképp saját részükre történő (bármiféle, semmiféle!!!) anyagi juttatáshoz!

Tudom, mindenki a „saját szemüvegén” keresztül látja az életet, s annak, aki nem küzd hasonló problémákkal, sem érzésben, sem gondolatban nem tud azonosulni vele.

Olyanok, mint a papok. „Bort isznak, s vizet prédikálnak”. Ám mindez súlyosbítja – legalábbis az én szememben – a bűnösségüket. A feladatuk nem az, hogy a saját jólétüket megteremtsék és színvonalon tartsák! LEGALÁBB elfogadható, emberi életkörülményeket kellene teremteniük azoknak az állampolgároknak, akik mindent megtesznek a fennmaradásukért, a haladásért.

Elosztási problémák vannak. Igaz ez, vagyonra, teherre egyaránt. A „megszorítások” egyre jobban szorítják az egyébként is megélhetési problémákkal küzdőket, de „ők” gondoskodnak róla, hogy vagyonukon, annak gyarapodásán egy cseppnyi csorba se essék!

Nem csoda hát, ha valaki, mindezt látva, felismerve, a teljes reménytelenség mélységesen mély, sötét vermébe esik!

Az sem lehet véletlen, hogy a hölgy a búcsúlevele teljes nyilvánosságra hozatalát kérte. Hallottunk már tragédiákról, amik úgy jelentek meg a médiában, hogy „ismeretlen okokból…”.

Nem valószínű, hogy a férje iránti szerelmét akarta tudtára adni a világnak. Inkább hiszem, hogy a társadalmi, gazdasági igazságtalanságokra szerette volna felhívni a figyelmet szörnyű tettével.

Egy valamit figyelmen kívül hagyott: „őket” ez sem hatja meg. Három napig „téma” lesz a médiában, s a „címzettek” nem „veszik a lapot”! – F.O.